Locarno a svájci Alpok lábánál fekszik a Maggiore tó partján. Közel az olasz határhoz, hatalmas hegyek és tengerszemek között, Ascona mellett található a svájciak kedvenc üdülő települése. Ebben a csodálatos, 15000 főt számláló városban rendezik meg minden évben a Locarnoi Nemzetközi Filmfesztivált.
Ez egyike a legérdekesebb filmfesztiváloknak. Nemcsak azért, mert ilyenkor az egész város leopárdba öltözik, hanem mert itt található a világ egyik legnagyobb szabadtéri mozija, a majd 10000 főt befogadó Piazza Grande. Persze nem utolsó sorban említeném a fesztivál programját, ahol évről-évre ifjú tehetségeket fedezhetünk fel, más fesztiválokon addig még nem szerepelt alkotásokkal találkozhatunk. Aki viszont nem akar új élményeket, az végignézheti a fesztivál retrospektív vetítéseit, amely mindig más és más híres rendező filmjeiből, és kedvenc filmjeiből válogat nagyszerű ízléssel (a fesztivál igazgatójának elég jó kapcsolatai vannak az ottani filmarchívummal, olyannyira, hogy 2010-től ő lesz az igazgató.)
Locarno tavaly sem okozott csalódást (persze volt már, hogy igen), és remek filmek közül válogathattunk.
Talán nem szükséges az összes bemutatása, de néhányat feltétlenül megemlítenék.
Leginkább figyelemre méltó a Parque vía, melyet egy fiatal mexikói rendező Enrique Riviero készített, aki Pedro Aguilera (Sangre, Los Bastardos) mellett tanulta a szakmát. A Parque vía-val nemcsak hogy utoléri, de felül is múlja mesterét. A film egy mexikói benszülött Beto mindennapjait mutatja be teljes egyhangúságban. Beto egy luxus villában szolgál hosszú évek óta, minden napja ugyanúgy telik. Egyetlen barátja egy prostituált, aki minden nap ugyanabban az időben meglátogatja, hogy pénzért örömet okozzon a férfinak. Egy nap a ház asszonya bejelenti, hogy tovább nem tudja alkalmazni, mert el kell adniuk a házat. Beto rájön, hogy nem élne túl egy ilyen változást, és hirtelen ötlettől vezérelve, megdöbbentő tettre szánja el magát.
A másik nagy kedvencem a Juri’s day c. film volt, melyet 2009. március 5-től a Cirko műsorán is láthattok, Téli uatzás címen. Szinopszis itt.
Kirill Serebennikov negyedik nagyjátékfilmjéről van szó. Az előzőt Áldozatkaszkadőr címmel szintén a Cirko műsorán láthatjátok.
Itt említeném meg a török filmgyártás újabb remekét, mely egy egyetemistaként börtönbe került fiú 10 évvel későbbi szabadulása utáni életét mutatja be. A Sonbahar (Ősz) a magányról, a szerelemről és a családi kötelékről szól, és így a rendező első nagyjátékfilmje méltó párja lehetne a nálunk is vetített Messze című filmnek.
A távol-keleti filmgyártás a Daytime drinking című koreai filmmel képviseltette magát, mely mindannyiunk meglepetésére remek szórakozást nyújtott.
A történet egy fiúról szól, akit elhagy a barátnője, és szerelmi bánatában, nem kevés alkohol elfogyasztása után elfogadja barátja meghívását annak tengerparti rokonságához. Mikor megérkezik, a keserű másnap ködös fátylán keresztül tapasztalja, hogy a megbeszélt helyen nem várja senki. Mivel is gyógyíthatná csalódottságát, ha nem még több, egyre egzotikusabb alkoholos italok elfogyasztásával. Így kezdődik a rendkívül bájos, humoros, ám kicsi hosszúra sikeredett road-movie.
Nagy kedvenceim között említem az olasz-román koprodukcióban készült, nálunk forgalmazhatatlan Mar Nero c. filmet. Ez a tipikusan női film két asszony viszonyát mutatja be szívszorítóan. Angela egy fiatal román asszony a szebb jövő érdekében elhagyja férjét és hazáját, hogy Olaszországban próbáljon szerencsét. Egy idős, magányban megkeseredett özvegyasszony szolgálatába áll a nő családjának felkérésére. A két nő viszonya kezdetben a kifejezetten ellenséges, ám magányuk és kiszolgáltatottságuk révén előbb-utóbb csodálatos barátság bontakozik ki közöttük.
Láttuk még a Days of Santiago rendezőjének új, Dioses (Istenek) c. alkotását, mely a gazdag perui fiatalok vérfertőző játékait mutatja be. A gyerekek unatkoznak, és unalmukat szexuális perverziókkal próbálják leplezni. Mikor emiatt bajba kerülnek, a család mindent eltussol. Nemhiába, a pénz Peruban is nagy úr.
A Nordwand c. német filmet a Rammstein videókról elhíresült Philip Stölzl rendezte, és bár a tv bemutatón kívül másra nem számíthat a magyar közönség, én minden percét élveztem. Legnagyobb érdeme a filmnek, hogy bár igaz történetet dolgoz fel, a rendező nem változtatta happy end-re a végét. 1936-ot írunk. A német hadsereg két tagja, korábban híres hegymászók, elhatározzák, hogy meghódítják a svájci Alpok legveszélyesebb csúcsát az Eiger-t. A kezdetleges mászó felszerelés azonban a két tapasztalt mászónak is kevés a sikerhez… A politika itt is közbeszól.
Végül, de nem utolsósorban a Piazza Grande legnagyobb eseményének számított a Berlin Calling c. film, melyet a Best Hollywood nemsokára nálunk is műsorra tűz.
Paul Kalkbrenner mint főszereplő és zeneszerző is jegyzi a filmet, mely egy híres berlini dj, Ickarus mindennapjait mutatja be megdöbbentően hitelesen. Icka új lemezét készíti, és közben partyról partyra drogozza át magát. Egy gyenge pillanatában nemcsak túl sokat kap be az új extasy-ból, de kiderül, hogy a szer mérgezett. Icka a pszichiátrián találja magát, ahol hozzá hasonló, és sokkal súlyosabb esetekkel ismerkedik-barátkozik össze. A film hű képet fest az underground partyk mögötti világról, mindezt olyan zenével kísérve, hogy a fülcimpánk is beleremeg.
Persze Locarnoban rengeteg rossz filmet is lehet látni, de a hatalmas hegyek, a gyönyörű tó (kilátás az erkélyről), és a remek olasz konyha mindenért kárpótol. Sajnos a kávéfőzés titkait még nem sajátították el déli szomszédjaiktól.
